Panasonic ET5 (TX-L42ET5) LCD-tévé teszt

3D

Mivel a Panasonic eddig teljes mellszélességgel az aktív 3D rendszer mellett állt ki, némileg meglepő volt januárban a CES-en, amikor a gyártó bejelentette, hogy a belépő szinten a passzív 3D-vel is megpróbálkozik. Nagy bátorság persze azért nem kellett a dologhoz, mert az LG tavaly már kitaposta az utat, a 3D tévék piacán értékelhető részesedést csak a két koreai gyártó szerzett, így a passzív 3D tulajdonképpen már bizonyított.

A passzív és az aktív rendszerek részletes összehasonlítását korábban már elvégeztük, és mivel a helyzet alapjaiban nem változott azóta, most csak az előnyöket és hátrányokat ismételjük át gyorsan: a passzív rendszer mellett szól, hogy nincs villódzás, az aktív 3D-hez képest több fény jut a szembe, a szemüvegben pedig nincsen elektronika, így nincs ami lemerüljön, ráadásul könnyebb és olcsóbb is lehet ez a kiegészítő. Nem véletlen, hogy a passzív 3D tévék mellé a gyártók rendszerint több szemüveget is adnak ajándékba. A passzív 3D legnagyobb hátrányaként azt említhetjük meg, hogy a felbontás feleződik, hiszen mindkét szem csak minden második sort látja, illetve a függőleges betekintési szög is gyenge, a tévét 3D szemüvegben, állva nem tudjuk nézni, mert szétesik a kép.

A Panasonic TX-L42ET5, mint minden 3D tévé, természetesen az összes jelforrással megbirkózik; közülük továbbra is a frame-by-frame illetve a side-by-side formátumok azok, amelyekkel a gyakorlati használat során találkozhatunk. A tévé elektronikája mindkét típust képes felismerni, de megbízhatóan csak a frame-by-frame tartalommal működött, az SBS filmeknél gyakran előfordult, hogy kézzel kellett a 3D módon elindítani. Nagyon ez sem bonyolult persze: a 3D majd a piros gomb megnyomása után tudjuk a side-by-side formátumot kiválasztani. (Egyébként éppen ezzel a módszerrel lehet a 2D-3D konverziót is aktiválni – ez mindig manuális indítást igényel.)

Amennyiben Blu-ray lemez a forrás, akkor az effektív felbontás szemenként 1920×540 képpont lesz, side-by-side tartalomnál azonban a horizontális részletesség is a felére csökken, így szemenként csak 960×540 képpontot látunk – azt érdemes tudni, hogy a netről letölthető 3D filmek nagy részét ilyen formátumban kódolták, és az m3D is ezt a formátumot használja a kísérleti adás során. A 960×540 képpontos felbontást persze a tévé átméretezi, de azért látható, hogy a minőség gyengébb, mint a Full HD tartalmak esetében. A különbség azért nem radikális, de érdemes egy picivel távolabb ülni, mint ami a Full HD tartalomnál az optimális nézési távolság lenne.

A 3D térérzet és a crosstalk szempontjából igazából nem tudunk mást mondani, mit amit korábban az LG tévék tesztjeinél is mondtunk, hiszen, ha a panel ugyanazt, akkor ezek a jellemzők sem különbözhetnek – ezek ugyanis nem olyan dolgok, amelyeket az elektronikával a gyártók bármilyen módon befolyásolni tudnának. Ennek megfelelően crosstalk, feltéve, hogy szemből nézzük a tévét, gyakorlatilag nincsen. Ha az optimális nézési távolsághoz képest egy picit hátrébb megyünk, akkor az, hogy csak egy-egy szemünk csak második sort lát, legfeljebb csak a homogén, világos felületeknél és nagy kontraszttal rendelkező ferde felületeknél lesz észrevehető, de zavarónak igazából nem mondanánk.

Ez a térérzetet nem befolyásolja, a keret viszont (nappali fényviszonyok mellett) egy nagyon picit igen, mivel annyira sajnos nem vékony, hogy a tükröződéseket ne lehetne észrevenni rajta. Ez egyébként nem magát a 3D élményt rontja, hanem a megjelenített tartalom dimenzióját tolja kis mértékben befelé, a tévé irányába. A polarizációs szemüveg sajátossága, hogy 45 fokban elforgatva hidegebb vagy melegebb színárnyalatú képet kapunk, de a különbség a „normál helyzethez” képest egészen minimális.

2D-3D konverzió

A 2D-3D konverzió a Panasonic tévéjén sem működik úgy, ahogy kellene, a hozzáadott mélységérzet nem túl jelentős, és hibák is előfordulhatnak – a 3D tartalmak hiányát ezzel a lehetőséggel csak nagyon korlátozott mértékben lehet pótolni.