HTC One X okostelefon teszt
A HTC One telefonokkal foglalkozó sorozatunk utolsó részére hagytuk az abszolút csúcsmodellt, a One X-et. A telefon több szempontból is mérföldkőnek számít a HTC történetében, de a legérdekesebb mind közül talán az, hogy a mobil Tegra 3 rendszerchipet kapott, pedig a tajvani gyártó korábban csak a Qualcomm termékeire építkezett. (A teljességhez persze hozzátartozik, hogy Amerikában Qualcomm SoC-vel kerül a boltokba a mobil, az LTE hálózatok támogatása miatt, de ez tesztünk szempontjából most nem érdekes.)
Külső
Korábbi HTC One S és One V tesztünkben már kitértünk arra, hogy a One sorozat minden tagja tartogat valami meglepetést, a One S-nél a különleges felületkezelés, a One V esetében pedig a Legendre hajazó felület volt az, amely egyedivé tette a mobilokat. A One X-nél ismételten az anyagválasztás-megmunkálás párosa a különleges. A telefon borítása polikarbonátból készült, tehát végső soron műanyagból, azonban az egyik legigényesebb fajtából, és a HTC a gyártás során ugyanúgy unibody kialakítást használt, mint a fémházzal rendelkező kistestvérek esetében. Így nincsenek illesztések, nincsenek hézagok, nincs ami ropogjon a telefonon.
A One X az egyik legnagyobb telefon, amely eddig a szerkesztőségünkben járt; a HTC minden bizonnyal ezzel is szerette volna nyomatékosítani, hogy itt most a tápláléklánc csúcsán lévő egyedről van szó. Alighanem a nagy, 134,4×69,9×8,9 mm-es méret is befolyásolta az anyagválasztást, ekkora méretben a fémház már túlságosan nehéz lett volna – a 130 grammos tömeg sem mondható éppen kevésnek. Bár a telefon alig 3 mm-rel hosszabb és csupán 5 mm-rel szélesebb, mint a One S, a valóságban sokkal nagyobbnak tűnik nála.
A mobil fehér és szürke verzióban kapható – nálunk, ahogyan az a képeken is látszik, a fehér változat járt. Mindkettő esetében matt a műanyag, viszont a kijelzőt és az érintésérzékeny gombokat védő Gorilla Glass fényes bevonatot kölcsönöz gyakorlatilag a teljes előlapnak. A telefon anyagából adódóan sajnos sérülékenyebb, mint a fémből készült társak, ugyanakkor a „természetes” elhasználódás szempontjából jó hír, hogy a nálunk járt tesztpéldányon csak egyetlen egy helyen, a SIM-kártya fiókjának kivételéhez szükséges nyílás mellett volt látható sérülés – amit valószínűleg egy korábbi kolléga munkálkodása okozott.
A One S-hez hasonlóan a One X is hasáb formájú, de optikailag sikerült megoldania a mérnököknek, hogy oldalról úgy tűnjön, a kijelző a Galaxy Nexushoz hasonlóan enyhén homorú. Ügyes szemfényvesztés, azt kihasználva, hogy a hátlap két oldalra belógó meghosszabbítása és a kijelző „vége” ívelt vonalban találkoznak egymással.
A HTC One X 4,7 colos kijelzője szinte az egész előlapot elfoglalja, és természetesen Gorilla Glass védelemmel is rendelkezik. A panel az egyik, ha nem a legjobb a jelenleg elérhetők közül – de erre a következő oldalon térünk ki részletesen. A korábbi HTC One tesztek alapján nem meglepő, hogy a HTC, annak ellenére, hogy a telefont Android 4.0-val adja, ezúttal sem akart szabadulni a gomboktól; a panel alatt megtaláljuk a vissza, Home és feladatváltó gombokat is, amelyek, ahogyan azt egy csúcskategóriás telefontól elvárhatjuk, érintésre reagálnak. A kijelző felett, de még mindig a sötét, fényes fekete részben találjuk a közelségérzékelőt és a fényérzékelőt. Utóbbi segítéségével a telefon képes a fényerőt automatikusan állítani, így sötétben nem vakít a panel és nem is fogyaszt sokat, míg napfényben teljes kakaót kapunk, hogy a lehetőségekhez képest minden látszódjék. A fényes fekete sáv felső részén középen a HTC feliratot találjuk még. A visszajelző LED, csakúgy, mint a One S esetében, rejtett, fénye a hangszóró számára fúrt apró lyukakon keresztül látszódik. E rácsoktól jobbra találjuk a másodlagos kamerát, amely videotelefonáláskor kaphat szerepet.
A HTC-t ismerve nem túl meglepő, hogy a telefon oldalai nem túl zsúfoltak; balra az MHL kompatibilis, tehát HDMI kimenetként is használható microUSB port, jobbra pedig a hangerőszabályzó került csupán. Lent csak a mikrofon árválkodik, fent pedig, ha szigorúan vesszük, akkor a bekapcsoló gombot és egy másodlagos mikrofont találunk. Ha nem vagyunk ennyire szigorúak, akkor fentről érhetjük el a jack audio kimenetet valamint a SIM-kártya foglalatát is. Utóbbi egész érdekes módon nyitható; található mellette egy lyuk, amelybe a mellékelt célszerszámmal kell benyúlnunk ahhoz, hogy a microSIM tartóját kipöccintsük a helyéről. Elegáns megoldás, de sajnos azt a veszélyt is magában hordozza, hogy valaki túlzott kíváncsiságtól vezérelve feszegeti és így eldeformálja a műanyagot. Sajnos a felsorolásból látszik, hogy fotók készítéséhez a One X sem kapott dedikált gombot.
Mivel a készülékház műanyag, amely nem árnyékol, a HTC-nek ezúttal nem kellett extra betéteket alkalmaznia az antennáknál. A hátlap így teljesen egyben van, illesztések nem törik meg a felületet. A fő kamera nyílása fent középen található, és, hogy ne mondhassuk, hogy a One X-ben nincsen fém, az objektívet fémgyűrű veszi körül. A kamerához LED-es villanó is tartozik. Ami érdekesség még hátul, az az öt apró fémcsatlakozó, amelyek együtt valójában egy dokkoló aljzatot alkotnak. A hátlap alsó részén a beats audio felirat is ott díszeleg, közvetlenül a külső hangszóró részére fúrt apró lyukak mellett.
A telefon csomagolása a HTC sztenderdjei szerint alakul, így a dobozban a telefon mellett egy microUSB kábelt és egy hálózati töltőt (USB töltőfejet) valamint egy sztereo fülhallgatót találunk. Utóbbi legfeljebb közepes minősítést érdemel, annyi előnye viszont van, hogy headsetként is működik.
