Honor 9 okostelefon teszt – A Huawei P10 új ruhája

Használat közben

A szoftver frissességével sosem volt igazán gond a gyártó készülékeinél, és a Honor 9 is hozza ez elvárt szintet: az Android 7.0 és az EMUI 5.1 párosával érkezik. A hardver természetesen elég ahhoz, hogy a telefont mindenféle röccenés és lassulás nélkül használjuk, de azt azért meg kell említeni, hogy a GPU nem topligás, így a 3D-s játékoknál azért tapasztalhatunk néha-néha egy kis megakadást. Ezt leszámítva viszont tényleg minden rendben, a rendszerchip teljesítménye és a 4 GB RAM együtt bőven elég ahhoz is, hogy az Android 7.0 egyik legfontosabb újdonságát, az osztott képernyős üzemmódot is gördülékenyen tudjuk használni.

Az EMUI 5.1 rengeteg újdonságot tartalmaz, ezekről korábban már írtunk a Huawei Mate 9 és a P10 kapcsán is. Talán azt fontos kiemelni, hogy most már nem muszáj minden ikont kipakolni a főképernyők egyikére, hiszen bekapcsolhatjuk az alkalmazásválasztót. A Huawei sokat csiszolt a dizájnon is, a felület már messze nem üt el annyira a gyári Androidtól, mint a korábbi verziók, és több minden maradt érintetlen – többek között az értesítési tárhely gyorsgombokkal felturbózott felülete is szinte egy az egyben olyan, mintha az Android saját gúnyáját látnánk. Természetesen az értesítéseknél az Android 7.0 extrái megvannak: kinyithatjuk a kártyákat, és applikációtól függően reagálhatunk is. Egy SMS-t például olvasottá tehetünk, vagy válaszolhatunk is azonnal, az SMS app megnyitása nélkül. Az eredmény egy harmonikus interfész, amelyet élmény használni – bár itt-ott azért még mindig érezni, hogy a kínai logika kissé más, mint a koreai vagy tajvani.

Összesen 18 darab főképernyőt használhatunk, akinek ennyi nem elég, azt csak sajnálni tudjuk. Az EMUI abból a szempotból is remek, hogy nagyon sok mindent testreszabható benne: a rácsszerkezet például 4×4-es vagy 4×5-ös is lehet, hangolható a színhőmérséklet, vannak témák, kesztyűs mód, olvasást könnyítő BL-filter, stb, lebegő gomb, használhatunk egy sor gesztust (kijelzőre írhatunk betűket app indításához vagy forgathatjuk, emelhetjük a mobilt ebizonyos funkciók aktiválásához, stb.) Korábban a gyártó telefonjain elég jó műveletközpont volt az alkalmazások jogainak menedzseléséhez, ezt részben az Android – nem kevésbé jól használható – saját megoldása váltotta ki.

A biztonságról az ujjlenyomat-olvasó gondoskodik, amely gyors és pontos, viszont alkalmazásokon belül a gesztusokat nem támogatja – alkalmazásokat és adatokat viszont zárolhatunk vele. A szenzor megérintésével a mobilt fel is ébreszthetjük természetesen. Az alkalmazásokhoz kapcsolódik még az iker-alkalmazás funkció, amivel egy telefonon több fiókot is használhatunk – például, de nem csak a Facebook – esetében.

Tud néhány okos trükköt a kezdőképernyő is: lentről behúzható a szokásos panel a gyorsgombokkal (borítók kezelése, Hangrögzítő, Számológép, Zseblámpa, Stopper és QR-kód olvasó), de kérhetjük akár azt is, hogy a lépésszámláló adatai folyamatosan megjelenjenek ezen a felületen.

Alkalmazások

Tulajdonképpen a szoftverezettség szempontjából teljesen mindegy, hogy Huawei vagy Honor telefont tartunk a kezünkben; nemcsak az interfész, hanem a gyári programválaszték is közel azonos. A kínai gyártó pár éve összerakott magának egy jó kis csomagot, és azóta minden telefonjánál azzal „haknizik”. Az EMUI az alapprogramokat csak minimális mértékben rajzolja át, a funkcionalitás viszont ugyanaz, mint az androidos gyári megoldások esetében.

A telefonon lévő alkalmazások közül tulajdonképpen csak a Biztonsági mentések és a Telefonkezelő szorulnak némi magyarázatra: előbbivel akár PC-re vagy csatlakoztatott adattárolóra is készíthetünk mentéseket a névjegyekről, üzenetekről, multimédiás fájlokról és alkalmazásokról, utóbbi pedig a memória (RAM és ROM) karbantartásáról valamint a teljesítmény megőrzéséről és víruskeresésről gondoskodik. A távirányító app rengeteg eszközt ismer (és még tanítani is lehet), azt viszont sérelmezzük, hogy normális equalizer még mindig nincs, csak más zenelejátszók telepítése árán. A Huawei/Honor telefonokon lévő applikációkról bővebben itt írtunk.

Kamera

A fényképező az egyik olyan terület, ahol még mindig lehet érdemi fejlesztéseket eszközölni, és a gyártók próbálkoznak is becsülettel. Tavaly óta például a dupla optikás fő kamerarendszer hódít, ami éppen a Huawei egyik telefonjánál, a P9-nél jelent meg először. A Honor 9 többé-kevésbé a P10-re emlékeztető összeállítást kapott, bár a Leica név nem szerepel a telefonon; ennek ellenére nem lennénk meglepve, ha a kamera szorgos német kezek munkáját is dicsérné. A fő kamera 12 MP-es, a másodlagos pedig 20 MP-es, de cserébe monokróm (mindkét szenzor 4:3-as képarány mellett hozza a maximális részletességet). A logika mindebben az, hogy a színszűrő elhagyásával sokkal több fény jut el az érzékelőig, így a másodlagos kamera extra információinak segítségével mindenféle trükköket lehet eszközölni a képminőség és/vagy a funkcionalitás növelésére. A lencsék fényereje f/2.2 – ez is gyengébb, mint a P10 kamerájánál, igazán viszont azt sajnálhatjuk, hogy az optikai képstabilizátor kimaradt. Egy csúcskategóriás telefonból ezt vétek kispórolni! A PDAF rendszer viszont szerencsére megmaradt, ami villámgyors fókuszállítást tesz lehetővé – sötétben (vagy közeli tárgyaknál) pedig a lézeres távolságmérés veszi át a terepet.

A szoftver nagyon sok dolgot tud, azt azonban meg kell jegyezni, hogy a Huawei korábbi készülékeihez hasonlóan az, hogy éppen milyen opciót tudunk használni és milyet nem, az több dologtól is függ. A két kamera információtartalmát például csak az automatikus mód tudja egybegyúrni (a 2× zoom minősége valamivel jobb lesz, és az éjszakai képek zajszintje is csökken), RAW mód csak kézi vezérlés mellett aktiválható, a HDR pedig külön üzemmód. Kényelmi szempontból hozza a szintet a Honor 9; a főképernyőn balra gyorsgombok, jobbra a videó/exponáló/galéria szentháromság látszanak, jobbról a beállítási lehetőségeket, balról pedig a felvételi módokat „húzhatjuk be”.

A képminőség jó, de nem kiváló: a remek dinamikatartományt az átlagos részletesség és vonalélesség húzza le, valamint az is belepiszkál kicsit az összképbe, hogy az automatikus mód nem mindig találja meg a helyes értékeket, főleg a színek tudnak elcsúszni. RAW módban ez kevésbé számít, de lássuk be: aki telefonnal fotóz, annak többet ér a gyors és jó eredmény annál, mint amikor a képekkel utólag és egyesével szöszölve közel tökéletes fotó hozható ki.

Videóban viszont elég jó a Honor 9: az alapszolgáltatásokkal semmi gond, a 30 vagy 60 fps-es FHD és a 30 fps-es 4K-s felvételek minősége is remek (bár az optikai stabilizátor hiánya érezhető), emellett pedig timelapse és lassított felvétel videókat is készíthetünk – utóbbi sajnos csak 120 fps-es rögzítést, tehát legfeljebb 4×-es lassítást tesz lehetővé, de ne legyünk telhetetlenek.

Az előlapi kamera 8 MP-es, korrekt minőséget nyújt, de csak pár felvételi mód tartozik hozzá, egyebeket nem igazán lehet állítani.

Összegzés

A Honor 9 egy kiváló telefon, amely tetszetős külsőbe csomagolva nyújt a csúcsmodellekhez közeli teljesítményt – sokkal olcsóbban. A Huawei 150 ezer forintot kér el érte, ami egyáltalán nem sok, ha azt vesszük, hogy a riválisok, beleértve a Huawei készülékeket is – zászlóshajói jóval 200 ezer forint fölött nyitnak. De látni kell azt is, hogy erős konkurencia, a kurrens modellek (például a OnePlus 5) mellett egy tavalyi csúcskészülék megvásárlását is fontolóra lehet venni; hogy csak egy példát említsünk, ma már a Samsung Galaxy S7 is kijön 150 ezer forintból, ami hasonló dizájn és teljesítmény mellett kisebb belső tárhelyet nyújt, viszont fényképezőben érezhetően erősebb.

A Honor 9-et a Huaweitől kaptuk kölcsön a teszt idejére, köszönjük. A telefon ajánlott fogyasztói ára kb. 150 ezer forint.